Gazdasági udvarainkat, istállóinkat, állattartó telepeinket, legelőinket minden évben már nyár elején ellepik a legyek, pedig légyirtó szerek tucatjai között válogathatunk és a védekezés módszerei sem ismeretlenek.
Amikor a legyekről beszélünk, elsősorban a házi légyre gondolunk, de a köznyelv a legyekhez sorolja azokat az egyéb legyeket, kétszárnyúakat is, melyek szúrásra vagy szívásra alkalmas szájszerveik révén gazdasági állataink vérével vagy testnedveivel táplálkoznak (pl. bögölyök, bagócslegyek, tetűlegyek stb).
Bármely kártevő ellen hatékonyan védekezni csak úgy lehet, ha ismerjük annak „lényegét”, előfordulását, környezethez való viszonyát, szaporodását, táplálkozását, károkozásának módszereit stb.
Az igazi legyek családjába mintegy 3000 faj tartozik. Legismertebb képviselőjük, ugyanakkor az egész rovarvilág talán legismertebb képviselője is a házi légy. Közismertsége és „népszerűsége” nyilván onnan ered, hogy legyen az bármilyen égöv, bolygónkon mindenütt jelen van, ahol ember él.
Nálunk a „légyszezon” tavasztól-késő őszig tart, de a legyek legintenzívebb tevékenysége a nyári hónapokra esik.
Viselkedésére, természetére jellemző a „szemtelen, mint a légy”-mondás, de tolakodása miatt már a régi egyiptomi hieroglifákon is a szégyentelenség jelképe volt, s az sem véletlen, hogy egyes római légiók bátor harcosai annak idején légy-alakú kitüntetést kaptak. A legharciasabb, legbátrabb, legravaszabb ördögnek, az ördögök fejedelmének, Belzebubnak a neve is a légyisten nevéből származik.
A házilégy hím és nőstény példányait legkönnyebben a szemek elhelyezkedéséről tudjuk megkülönböztetni. A hím szemei a fejtetőn majdnem érintkeznek egymással, míg a nőstényén a szemek között viszonylag széles „homlok” van.
Szívókáját, melynek végén két félgömb-alakú szívópárna van, nyugalmi állapotban a feje alatt tartja, csak táplálkozásakor ölti ki: táplálékára rányomja szívópárnáit, ezeken keresztül nyálat juttat arra, mely a szilárd táplálékmorzsákat is feloldja, ezt szájnyílásáig szívja fel, onnan pedig pumpáló mozgással juttatja a „begybe”. (Ki gondolná, hogy a légynek is van begye!) Mielőtt innen a táplálék a középbélbe jut, a kérődzőkhöz hasonlóan „felböfögi” azt, ez a „kiöklendezett” táplálék gyakran csepp formájában buggyan ki a szívókán, melyet azután ismét felnyal. Ezt a nem éppen „gusztusos” táplálkozásmódot azért kell hangsúlyozni, hogy még jobban megértsük a veszélyt, vagyis azt, miért olyan alkalmas a házilégy a kórokozók terjesztésére, hiszen így a fertőzött környezetből, trágyadombokról, ürülékekről, bomló anyagokról, szemétről stb. felvett kórokozók könnyebben rákerülhetnek emberre, élelmiszerekre, állatokra. A légy azonban nemcsak táplálkozásával, de a testét fedő szőreire, sertésre tapadt mikróbákkal mechanikusan is terjeszti a betegségeket aszerint, hogy éppen milyen helyen fordult meg. Bárhol megfordulhat, hiszen minden felületen, még a legsimábbon is akár függőlegesen lefelé vagy hátoldalával lefelé csüngve is biztonsággal mozog. A terjesztett betegségek közül leggyakoribbak a sebfertőzések, tőgy-gyulladások, különböző gyomor-és bélbetegségek ( paratífusz, tífusz, diarrea, dizentéria, trópusokon a trachoma), de jelentős a szerepük különféle paraziták terjesztésében is (pl. baromfi galandférgessége).
A kórokozók természetesen a légypiszokkal is ürülnek.
Nem véletlen, hogy tömeges megjelenése, előfordulása szinte minden országban a közegészségügy egyik legfontosabb problémája!
Megjelenése pedig legtöbbször tömeges, hiszen egyetlen nőstény házilégy rövid, mindössze pár hetes élettartama alatt akár kétezer petét is rakhat, melyekből kedvező körülmények között már egy hét alatt kifejlődhet- a pete, lárva, báb állapoton keresztül- az imágó, vagyis a kifejlett, ivarérett, szárnyas rovar.
Egyetlen kilogramm lóürülékben kb. hatezer, ugyanennyi sertés-trágyában több mint tízezer légy fejlődhet! A mi égövünk alatt egy-egy légynemzedék két-három hét alatt alakul ki, vagyis évente mintegy nyolc nemzedékkel számolhatunk.
A házi légy károkozása összetett. Túl azon, hogy az embert is zavarják, rontják a környezeti higiéniát és különböző betegségeket terjesztenek, eközben zaklatják állatainkat is. Légyinvázió esetén egy tehén pl. percenként húsz olyan mozgásformát végez (fejrázás, faroklengetés, bőrizmok „remegtetése”), mely a legyek távoltartására irányul. Könnyen érthető, hogy ez a tejtermelés csökkenését eredményezi, hiszen a takarmány energiájának egy részét nem a termelésre fordítja. Hízóállatoknál csökken a fajlagos súlygyarapodás. Zárt tartású sertéstelepeken egész évben, télen-nyáron képes nemcsak fennmaradni, de szaporodni is.
Kedveli az ember és az istállózott állatok környezetét a házi légyhez igen hasonló kerítéslégy is, melynek szárnyvégei vörösek, de kora tavasztól késő őszig tanyáznak fatörzseken, kerítéseken, házfalakon. Tenyészőhelyei bomló anyagok, állati tetemek, a légy ide rakja le petéit, lárvái is itt fejlődnek.
A házi légynél is nagyobb számban található időnként a kis házi légy. Ismerős a kép, amikor pihenő nélkül, csapatostul „táncolnak” a lámpák vagy más tárgyak körül, s csak éjszakára pihennek meg. Tenyészőhelyei a bomló anyagok, árnyékszékek, szennyvízderítők. Sokáig úgy gondolták, hogy tulajdonképpen a házi légy kisebb termetű változata, pedig különálló faj.
Különálló faj a főként háziállatokat nyugtalanító tanyai légy is, sokszor tömegesen lepi el a legelésző állatok, főként szarvasmarhák fejét, szemeit, a bőrváladékokat nyalogatja, szívókájával a nyálkahártyákat felszakíthatja. Kedveli a sebeket, miként a seblégy is, a sebek és a vér nyalogatásával számos kórokozó terjesztője. A szívó, nyalogató szájszervvel bíró légyfajokat különösen vonzza az állatok könnye. A kötőhártya felsértésével azután megkönnyítik a véglények szembe-jutását, így alakulhat ki a legelőn tartott szarvasmarhák esetleges megvakulásával is járó fertőző szaruhártya-és kötőhártya gyulladás. A döfőlégy viszont már erős szívókájával maga ejti a sebeket. A legismertebb szúrólégy a szuronyos istállólégy, mely felületesen szemlélve a házi légyre hasonlít, de szuronya olyan hosszú, hogy majdnem vízszintes irányú, teste vaskosabb, szárnyait pedig egészen széttárva tartja. Tömegesebben inkább nyár végén és ősszel jelentkezik, tenyészőhelye az istállótrágya. Egyébként a szúrásra alkalmas szájszervvel bíró légyfajok az állatok vérével vagy testnedveivel táplálkoznak, a táplálékszerzéssel megszúrt állatokba különböző kórokozókat „oltanak” be. Ez lehet egyszerű, mechanikus átoltás (pl. a bögölyök szúrásával terjedő vérélősködők esetében), de ennél gyakoribb, amikor a kórokozó szempontjából a légy a köztigazda, a kórokozó tehát a légyben különböző fejlődési stádiumokon megy keresztül és ezeket a formákat, legtöbbször lárvákat viszi át táplálkozása során másik állatba (pl. lovak nyári vérzése).
Nyaranta a kis szuronyoslégy és a marhalégy is nagy tömegben lepheti el főként a legelő szarvasmarhákat, olyan ezektől az állat, mintha varas, sebes lenne. Tenyésző helyeik a „tehénlepények”, ide rakják petéiket. A zaklatott tehenek tejhozama akár felére csökkenhet.

A házi légynél nagyobb méretű, repülés közben dongó, zúgó hangot adó dongólegyek csillogó színeik révén igen mutatósak (fémeszöld, bronz-, arany-, kék), életmódjuk annál visszataszítóbb! Petéiket nagy fehérjetartalmú, bomló anyagokba ( állati tetemek, romlott húsok, egyéb romlott élelmiszerek, ürülék, szemét stb.) rakják, ezekkel is táplálkoznak, innen a húslégy, ganéjlégy, döglégy-elnevezés is. A kék dongólégy tenyésző helye az emberi széklet. Veszélyességük könnyen érthető, hiszen innen a kórokozókat akár emberre vagy friss élelmiszerekre szállva terjeszthetik. Egyes dongólegyek lárvái közvetlenül a gerinces állatok szöveteiben élnek, ezek roncsolásával fájdalmas, súlyos betegségeket okoznak.

A nyári légynyüvességet a pettyes húslégy lárvái okozzák. Juhoknál gyakoribb a gyapjúnyírás okozta sebzések miatt, de a bőrsérülések mellett a szemek, a végbél és a külső nemiszervek tájékán is előfordul légynyüvesség.
A bagócsok emlősökön, főként patás állatokon élősködnek. Nálunk a legismertebb és leggyakoribb fajuk a juhbagócs. A nőstény bagócslégy a legmelegebb déli órákban repül, elevenszülő, álcáit, lárváit váladékcseppben a juh orrnyílásának vagy a szem nyálkahártyájának közelébe rakja. A jelenséget az állatok viselkedése már jelzi, a juhok fejüket rázzák, orrukat lábaikhoz vagy a talajhoz dörzsölik. A lárvák az orrüregbe vándorolnak, „bevándorlásuk” alatt a juhok orrukat dörzsölik, gyakori orrfúvással, tüsszögéssel igyekeznek azoktól megszabadulni. A lárvák bejutása után átmenetileg megnyugszanak, ez a nyugalom azonban csak addig tart, amíg a lárvák az orrüregben el nem kezdenek növekedni. Innentől tapasztalhatjuk az orr-és melléküregek hurutját, a savós, később nyálkás, nyálkás-gennyes orrfolyást és kötőhártya-hurutot. A lárvák orrüregbeli fejlődésének utolsó hónapjaiban az állatok sokat prüszkölnek, némelyik juh időnként nyugtalan, fejét rendellenesen tartja, mozgászavarok észlelhetők. Az idegrendszeri tünetek (súlyos izgatottság vagy tompultság, kényszermozgások, görcsök) azt jelentik, hogy a lárvák az orrüregből feljebb kerültek, a rostacsontba is eljutottak, a gennyes folyamat az agyburokra terjed, sőt az ékcsonti üregen keresztül az agyvelőbe kerülhettek, ahol másodlagos baktériumos fertőzés révén tályogok képződtek. Amikor a lárvák elérik teljes kifejlettségüket, a következő tavasszal vagy nyár elején hagyják el az orrüreget a talajra hullva és bebábozódva. A bábból 4-6 hét múlva kirepül a légy.

Annál veszélyesebbek a lárvái!

Amikor azt látjuk, hogy a legelőn egyes szarvasmarhák szinte pánikszerűen, akadályt sem figyelembe véve, leszegett fejjel és „felcsapott” farokkal rohannak, szinte biztosak lehetünk benne, hogy a marhabagócsok (régebbi nevükön vargalegyek) támadják őket. A zümmögve repülő, tolakodó, elzavarhatatlan nőstényeik villámgyorsan rakják le petéiket a marhák bőrére, melyekből pár nap múlva kelnek ki a szőrök tövénél bőrbe furakodó lárvák. A lárvák a bőr alatti kötőszövetben és a periférikus idegpályák mentén kezdik meg mintegy két hónapig tartó vándorlásukat az állat háttájékán. Vándorlásuk közben egy részük a gerinccsatornán is áthalad. Emésztőnedveikkel feloldják az útjukba eső szöveteket, főként a hát és az ágyék bőrén nyílások, fisztulák keletkeznek. A bőr alatt lévő lárvákat galambtojás nagyságú kötőszöveti tok veszi körül, vándorlásuk ezzel mintegy három hónapig, teljes fejlettségük eléréséig be is fejeződik. Ezek után a bőrbe vájt csatornán keresztül a földre hullanak, befúrják magukat a talajba, majd egy hónapos báb-állapot után ismét megjelennek a szárnyas legyek, melyek a párosodás után alig néhány óra múlva ismét nagyszámú petét tojnak. A petéző bagócslegyek az árnyékos, nedves helyeket nem kedvelik, ezért közeledtükre a csordát érdemes ilyen részekre terelni.
A bagócslárvákkal fertőzött szarvasmarha kondíciója, tej-és húshozama leromlik, betegségekkel és egyéb élősködőkkel szembeni ellenálló képessége csökken, „átfurkált” bőre pedig értéktelenné válik. A nagy termetű bögölyök leginkább a fülledt, meleg időben, egyes fajaik eső előtt alattomosan, csendben szállnak ember és állat bőrére, s már csak igen fájdalmas szúrásuk érzékelhető. Tőr alakú, igen erős szívókájuk döfésekor hajszálerek és idegszálak sérülhetnek, ezért olyan fájdalmas és vérzéssel járó a bögölyszúrás. Csak a nőstényeik szívnak vért. Szúrásukkor véralvadást gátló anyagot juttatnak a sebbe, így az a bögöly elrepülése után is vérzik. Tömeges megjelenésük és támadásuk a rájuk amúgy is érzékenyebb lovaknál vált ki izgatottságot, nemegyszer pánikot a legelő ménesben.

Megjelent a www.mezg.hu-n: 2007. 06. 26.

Szerző: dr. Böő István
E-mail: boodr@mail.globonet.hu
Honlap: www.globonet.hu/boodr
A képek a szerző felvételei.

Szerzői jogi nyilatkozat: a közölt szöveg- és képanyag csak a www.mezg.hu ( info@mezg.hu ) engedélyével használható fel.